Válassz témakört!

..Egyesületünk jogosult a ..személyi jövedelemadóból ..származó 1 % fogadására, ..köszönettel veszünk minden ..támogatást
fAdószámunk:
f18697328-1-13
Bankszámlaszámunk:
f10103829-47338400-01000006

 

A PATRIÓTA oldalai

1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12

Dabasi webkamera

Szent István tér

Fazekas remekek
a múlt századból

Kisgyerek Alapítvány TájházKisgyerek Alapítvány Tájház
Dabas, Lakos dr. u. 29.
www.tajhaz.eu

Nézze meg felülről!
Muszáj, hogy minden férfi virággá váljon

Dr. Ács FerencP4210008 1

Muszáj, hogy minden férfi virággá váljon

(Nemzetközi nőnap - március 8.)

Mottó: „A nő átmeneti lény az ember és az angyal között.”

(Balzac)

A nemzetközi nőnap gyökerei talán egészen a patriarchális társadalmak koráig nyúlnak vissza. A női nem tagjai évezredek óta küzdenek azért, hogy a nők a férfiakkal egyenlő feltételek mellett vehessenek részt a közösségi, társadalmi, gazdasági élet minden területén. A nemzetközi nőnap konkrét hagyománya viszont a XX. század elejéről származik. 1910-ben a Szocialista Internacionálé koppenhágai tanácskozásán született döntés - Clara Zetkin javaslatára – arról, hogy március 8-án nőnapot tartanak annak emlékére, hogy 1857. március 8-án a New York-i munkásnők fellázadtak jogaikért. Az ENSZ közgyűlése 1977-ben minősítette a nemzetközi nőnapot hivatalos ünneppé.

 

Talán megbocsátja az olvasó nekem, hogy a továbbiakban a szokásos sémáktól eltérően egy kicsit szubjektív módon fogalmazom meg a nemzetközi nőnaphoz kapcsolódó életérzéseimet. Gondolataim középpontjában nem a dolgozó, jogaiért harcoló nő, hanem az a lény áll, aki a Balzac-i megfogalmazás szerint átmenet ember és angyal között. Nem tudom, hogy mi férfiak - akik a teremtés koronájának szoktuk minősíteni magunkat - tisztában vagyunk-e azzal, hogy nemünk biológia léte evolúciós zsákutcának minősül. Nap, mint nap vak ember módjára tapogatózunk gőgös életünk sötétségében, és nem látjuk a mellettünk tündöklő angyalokat. Sőt képesek vagyunk vadállat módjára szétmarcangolni minden selymes lágyságot, féltő simogatást, óvó ölelést, támogató szót. Talán néha még ennél is kegyetlenebbek vagyunk, felfaljuk a mellettünk élő angyal fényét, és amikor kifakul annak ragyogása, amikor a legnagyobb szüksége volna ránk, ügyes kifogásokat találva odébb állunk, új prédára vadászunk. Vadászunk, mert ez a biológiai rendeltetésünk? Hát nem, azért tesszük, mert élvezzük a vadászatot, a gyilkolást, és ilyenkor érzékeny lelkünkre sötét leplet húzunk. De előbb, vagy utóbb rájövünk arra, hogy a vadászat végén saját magunk leszünk az áldozat. Szembenézünk hát töltött fegyverünkkel, s újból az elhagyott angyalról álmodunk.

Persze nem törvényszerű, hogy ezt az utat válasszuk, de a másik lehetőségnek is megvan a maga veszélye. Minden alkalommal felszállunk a hétköznapok fakó vonatára. Egy idő után már azt sem érezzük, hogy egyhelyben állunk. Kinézünk a vonat ablakán, kint azt látjuk, hogy szalad a táj, szalad a rét, szaladnak a fák, de itt legbelül már minden áll. Szemünk ragyogására már homokot szórt a megszokás. Mellettünk már helyet foglalt a társas magány. Közeledik az utolsó döccenő, ha ekkor sem térünk magunkhoz, olyan vonaton utazunk, ahová ketten szálltunk be kéz a kézben, de ki már külön- külön fogunk. Ez lenne hát a vég! Nem, mert töretlenül hiszek abban, hogy muszáj meglátni a mellettünk tündöklő angyalokat! Muszáj őket védeni, csodálni, létezésüket táplálni! Muszáj mindent elkövetni, hogy ragyogásuk kitartson az életünkön is túl! Muszáj, hogy minden férfi virággá váljon egy-egy örökké simogató női kézben.